Nikolas

Nikolas Sep 2022

A reggel nem is olyan fagyos már,
Még mindig megszólal kismadár,
Még mindig ódát éneklünk a nyárnak,
Mikor az emberek már kabátokban járnak.

Kora reggel csak úgy ragyog a mosolyod,
még mindig napsugár üt át az arcodon,
És kincsemmé vált ez a pillanat is már,
legyen akár ősz, vagy tavasz; nyár.

Nikolas Apr 2022

Kegyelmes út

Azt hittem, hogy elestem.
Dőltem hátra s mindjárt itt volt már!
De nem.
Mégsem buktam el.

Azt hittem, hogy elvesztem.
Összefolyt a láthatár és kékültem,
de nem.
Mégis meglettem.

Azt hittem, fájni fog.
Vártam az ütést a testemen,
de nem.
Helyette megöleltek.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
te karodba boruljak, Uram,
Mert te vagy az én egyetlen, biztos
és kegyelmes kiutam.

Jött az idők vége
és azt hittem, hogy meghaltam.
Nem.
Mindezt megálmodtam.
S ha el is estem volna,
a te karodba essek, Uram!
Te vagy az én egyetlen és biztos,
kegyelmes kiutam.

Nikolas Mar 2022

Finom határ

Ki mit tud és mennyit?
Senki semmit s én magam is csak egy
parányit egy ámító univerzumból.

Na és mi van a jég alatt?
Meleg víz és felfedezetlen tengerek.
Érzések, arcok és emberek.

Többet tudok, vagy kevesebbet?
Ha jól kiismerlek, úgy leolvadnak
A felvetett maszkok az arcunkról.

Honnan tudná a közember, hogy mi rejtőzik
Zöldeskék szemek birtokában?
Vagy egy tündér titkos, cseles mosolyában?

Nem is jég talán az, mi van a felszínen
csak törékeny falak és kapuk melyek
ha lelkedet tapintják, omladoznak.

Nikolas Mar 2022

Kivirágzás

Telnek a napok és üresen feküdnek
az íroasztalon az összegyűrt lapok.
S a toll, mely szavakban festett álmot s a mennyt,
Tegnap már csak furcsa firkákban fáradt el.
Hova egy ilyen élet?
hol nap mint nap ijesztő álmokban látok tükröt
és felkelni nehéz, beszélni nehéz,
s megállítani az esést,
nagyon nehéz.
De immár márciusra lapoztam a kalendáriumom...
Márciusban talán kinyílik a virág és
elmúlik a fájdalom.
Jön a meleg, az enyhetadó, s egy szép napon majd
ott találom magam, ahova én vagyok való.

Nikolas Jan 2022

Nem tagadhatom...

Nem tagadhatom, hogy mikor kinézek a zúgó
Kocsi ablakán a ködös szürke tájra: nem
érzek semmit... mert érzem én a színek
ízét akkor is ha elfojtják azokat;
Nem tagadhatom az álmodozásomat.

Nem tagadhatom, hogy mikor bújom a sárga
lapokat nem szorul meg a levegő tüdőmben egy
pillanatra, mikor egy szívszorító sorhoz jutok
és elvérzek mert a költő is elvérzett;
Nem tagadhatom gondolataimat.

Nem tagadhatom, hogy szívem sajog nap
mint nap a művészetért, s utolsó cseppig belé
adám egy tüzes versbe, mindenem mim van
nekem és miben boldog vagyok,
Nem tagadhatom, amire vágyok

Nem tagadhatom, hogy télen-nyáron,
messzi s közeli tájon mint hegyekben,
úgy a termő virágban is téged kereslek,
Mert magamat tagadnám,
ha azt mondanám, nem szeretlek.

Nikolas Dec 2021

Úrtól az embernek

A remény utolsó sugarát mentve
szálljon a nép a Földről fel,
Istenünk mondta hogy ha elesik szív,
itt nem ülni, itt tenni kell.
Vándorló képek és látomások
közepette tiszta vízként látom
igédet: bízok a kezedben s
mesteremnek adom a lelkemet.
Mert mondja embernek az Isten:
Küzdjél!
Küzdj, míg összerogyott lábad **** téged
a föld felett; küzdj míg van kiért,
s van miért még élni testedben.
S ha szíveden nyíl csattan s hasít
húsodba keményen, el ne vérezz s merj
nézni félelmednek szemébe:
így bízz a Szentlélekben.
Mert lesznek még majd jobb napok;
mikor az élet úgy dönt, ma nem harap;
s hagy téged élni a sors,
ha eddig nyugtod nem maradt.
Ha kétség támad elmédben s
álmodban zúz a valóság,
tépd szét az érzetet,
hagyd azt porladni lábadnál.
Ez van az Úrtól embernek, ha már
saját erejében nem hisz teremtménye:
remény és erő a felkeléshez,
végtelen szeretet és löket az újrakezdéshez.

Nikolas Oct 2021

Ősz, az öregember

Emlékeim mint egy templomrom...
És annak kövei a harmatos fűben
Piros-sárga levelek közt hevernek,
Élvezik az őszt, szeretik az öregembert.

És minden szép és csendes! Mintha
Szentlélek szállott volna le e tájra,
S megáldaná minden levélkéjét; s minden
Kedves emberét, melyet szeme látja.

Halkan és félbehagyottan; a szoba
Apró fények csillanására feléled,
És narancssárgán sugárzó falaiban
Hazaérő lakosokat melenget.

Szeretlek ősz, szeretlek téged...
Lelkemet elringatod; majd fölkelted álmából,
Ébredezzen, mert nem élünk hiába; s egy
Arany lánggal ég a remény, mert nem késő még.